Könnyek:

Tépni, szaggatni, gyilkolni.  Elvágni a lélek legmélyebb köteleit, melyek emberré tesznek, s ezen a világon tartanak. Ezt várják tőlem, s ezt kell tennem.
 Miért? A felsőbb jóért. Hogy végre szabadulhassak a fejemben lévő kínzó képektől, hogy végre újra szabadon vehessek levegőt. Azért, hogy ne kelljen újra és újra a fájdalomtól és háborútól tartanom, s ziháló lélegzettel felébredni minden este a félelemtől reszketve.  De most vége lesz mindennek.
        Lépésről lépésre haladok. Hallom, ahogyan a vér csöpög a kardom hegyéről. Minden csepp egy társam, rokonom vére. De nem sajnálom őket. Nem tehetem. Nem érezhetek irántuk szánalmat vagy megbánást. Elárulták a békét, amit „szolgáltak”, s újra a pokol féktelen tüzébe akarják taszítani az otthonunk, melynek biztonságáért oly sok véren átvezetett az út. Nem érdekel, hogy idős vagy fiatal, nő vagy gyerek. Egy sorsot érdemelnek. Halált.
       Az utcák kihaltak és csöndesek. Már majdnem mindenki halott. Kivéve őt. A sors fintora. Megöltem, anyám, apám, a legjobb barátom, de őt képtelen vagyok. Csak kerülgetem. Figyelem minden mozdulatát, hogyan jut végig a véres utcákon egyre jobban eltorzuló arccal és növekvő félelemmel a házunkig. Tudom, hogy nem halogathatom tovább a dolgot. Döntenem kell, de egyik lehetőség sem kellemes.  De élni fog, mert élnie kell. Túl önző vagyok ahhoz, hogy őt is halottnak lássam, hogy az ártatlan lelke és teste a többiek bűntől bűzlő vérében feküdjön. Túlságosan is szeretem őt ahhoz. A lelkem utolsó emberséges cseppje. Ha ő meghal, a lelkem is vele hal. Ő az egyetlen, aki képes elfeledtetni velem a rám, a ránk váró sötét jövőt. Kegyetlen vagyok hozzá, de ő mégis szeret, s most a szeretete gyűlöletté lesz, mert csak így élheti túl a rá váró jövőt. Az árulók és gyilkosok mind-mind ott várnak, hogy megöljék. Ha pedig elmegyek nem lesz, ki megvédje. Gyűlölnie kell, hogy éljen, és erősebb legyen, hogy végül meg tudja védeni azt, ami fontos neki. Meg kell, hogy tapasztalja milyen, ha elveszt mindent és mindenkit, aki fontos volt valaha is számára. Csak így tudom az „útra” terelni. Látom az arcán és a szemében a kínt, amit az emlékeim okoznak, ahogy látja szüleink halálát.
        Hidegvérrel, egy csepp gondolkodás nélkül érte őket a halál. Nem szenvedtek sokat.
És miért?
Miatta. Mert számára már ez is az őrület határát súroló kín. És most itt áll előttem. Már nem képes sírni. Minden könnye elhullt már a bűnösökért.  A szemébe nézek, és látom magam. Látom a saját könnyeimet, amint véráztatta arcomon utat törnek. Meg akarom mondani neki az igazat, de nem tehetem. Hagyom, hogy a fájdalom és a sokk megtegye a magáét, de én is segítek. Nem emlékezhet így rám. Nem láthatja, hogyan hullnak el lelkem cseppjei a porba. De egy biztos. Ott leszek mellette a legnagyobb szükség idején, és emlékeztetni fogom, arra, hogy miért is élek még én… hogy egyszer ő végezhessen velem.
Tudom, ha az ő tisztasága végez velem, megbocsátanak bűneimért. De a halálommal csak erősebb lesz, ez az én ajándékom. Nem fog ölni, tudom. Az egyetlen áldozata én leszek. S halálommal örök biztonságra lel.