1.oldal 2.oldal 3.oldal 4.oldal 5.oldal 6.oldal 7.oldal 8.oldal 9.oldal

A Londoni Mácskát Letttus alkotta, az ő cikkeivel már találkozhattatok a januári számban is, és a mostaniban is. Remélem tetszik majd a történet melynek minden fejezetét az új magazinban találjátok meg.

Londoni Macska

1. Fejezett - Szomorú kezdet

Ophelia Cessidy vagyok, anyámmal és a bátyámmal élek Londonban. Először is, kicsit furcsa lehet a nevem. Nos, az úgy volt, hogy anyám hajthatatlan Shakespeare rajongó, és az író Hamlet című darabjában van Ophelia. Innen a nevem… 15 éves vagyok, és hát egyáltalán nem boldog… Miért is?

- Dan! Nem mehetsz el innen! – üvöltött anyám, és közben szikrákat szórt a szeme, ahogy a batyuba pakoló bátyámat próbálta megállítani.

- Elmegyek ebből az őrültekházából! – szólt halkan, és hátat fordított az anyámnak. Én az ajtófélfának támaszkodtam, és csak néztem a bátyám… Néztem, hogy ő mennyire bátor, hogy itt tudja hagyni őt…

Anyám viszont úgy viselkedett, mint egy őrült. – Nem, nem és nem!

Hajtogatta félhangosan… odaszaladt a bejárati ajtóhoz, és ráfordította a kulcsot, majd mélyen a zsebébe tette azt.

Dan felsóhajtott. – Anya, add ide!

- Hova is mennél? Talán ahhoz a nőcskéhez? – mondta remegő hangon anyu, és elállta Dan útját. Két kezével görcsösen kapaszkodott az ajtófélfába.

Én Dannek szurkoltam, hogy legalább ő tűnjön el innen… ha nekem nem megy.

- Bérlek egy kis lakást majd.

- Hol? - Szólaltam meg hirtelen, mint aki valami fényt lát az alagút végén… persze jó értelemben, de a bátyám nem szólt semmit.

Sóhajtottam egyet. Odaszaladtam az ablakhoz, és a tűzpirosra lakkozott körmeimmel kinyitottam a kis reteszt, hogy Dan kiférjen rajta. Igaz, emeleten vagyunk, de a tűzlépcsőn át lejuthat. Nem kételkedem a képességeiben.

Ő megértette a szándékomat, és mielőtt anyám észbe kapott volna, már kinn is volt. Hálásan mosolygott rám.

- Londoni cicamica! – ennyit szólt, és el is húzott. Anyám még rikácsolt utána, én bevonultam a szobámba…

Ez volt három hete. Azóta sem a bátyámat nem láttam, sem azt, hogy anyám a drogozáson kívül bármit is csinált volna… ja, de! Ivott…

Nyári szünet vége volt, és én egy hét múlva kezdem a gimit. Hogy hogyan fogok én tanulni?...

London egy olyan zugában laktunk, ahol csak az marad életben, aki tesz is érte. A gimi viszont gazdagpalántákkal tele, akik még életükben nem láttak boxkesztyűt. Hogy hogyan jutottam be? Tudni kell rólam, hogy nem vagyok valami hülye, de pénzünk nincs, és nem is lesz, ha anyám így folytatja… vagyis ösztöndíjjal kerültem be.

Egyedül, amihez értek, az a rajzolás volt. Ez a gimi művészeti, és nagyon örültem, mikor megkaptam a levelet, hogy felvételt nyertem. Persze a bátyám még mindig agyasabb, mint én, mert ő jogi egyetemen van… nagy cucc!

Mindez nem így lenne, ha apu nem halt volna meg… Valamikor még az előkelő negyedben laktunk. Apa ügyvéd volt. (nem kérdés, hogy Dannek ki a példaképe…) anya befutott írónő (innen a Shakespeare rajongás). De apa tüdőrákban meghalt, anya elkezdett drogozni, és teljesen lecsúszott, el kellett adnunk a nagy házunkat, és ide kellett költöznünk.

Immár hét éve lakom ebben a köpedelemben, és most a bátyám is itt hagyott… hogy hogyan süllyedhet idáig le egy jómódú család? Hát így… - gondolkoztam rajzolgatva, zenét hallgatva a szobámban, mikor elkezdett rezegni az immár negyedik éves telefonom… az is csoda, hogy van rajta ilyen üzemmód…

„Azt hittem okosabb vagy, és rájössz, hogy a londoni cicamica nem más, mint a Londoni Macska bár… ott keress. Dan!”

Miután elolvastam az üzenetet, leszúrtam magam, hogy eddig miért nem gondolkoztam Dan utolsó mondatán… Azt hittem, hogy valami hülyeség, de lám! Nem is…

Ledobtam hát a rajztáblámat, és kikapcsoltam a zenét. Felkapkodtam pár cuccot magamra, és elindultam London belvárosa felé.

Jól tudtam, hogy hol van az a bár. Az a kétes hírű bár. Mit kereshet ott Dan?

Késő délután volt már, és javában érződött az ősz. A levegő csípős volt, de a nap még erőtlenül sütött.

Fél óra alatt elértem a Londoni Macskát, ami egy sötét kis utcában volt. Az ajtó felett ott csüngött a vasból készült macsek képe… Sóhajtottam és belevetettem magam a bárba.

Sötét lépcsőn kellett lefelé haladnom, míg egy fa ajtót el nem értem.

Bent már igen nagy volt az élet, és ahogy beléptem, mintha egy kicsit megfagyott volna a légkör, de hamar el is múlt ez a ridegség.

Dant kerestem a szemeimmel, közben a pult felé vettem az irányt, ahol egy kövér, szakállas ember törölgette a söröskorsókat.

- Mit keresel itt kislányka? – mondta szipogva.

- Dant keresem! – szóltam higgadtan, de volt ebben az emberben valami olyasmi, ami megrészisztett. Így hát nyugodtan válaszoltam a kérdésére. Ne lássa, hogy félek. Nem is féltem, csak felállt tőle a hátamon a szőr.

A férfi még egyszer jól megnézett magának, majd hátrament.

Kezdtem magam egy kicsit hülyén érezni, mert már régebb óta benn volt, és a mellettem ülő, szagos, és ittas férfi fogatlanul vigyorgott rám. Jobb udvarlót képzeltem el magamnak....

- Ophelia? – jött ki a dagadt pultos. Bólintottam, és erre letett elém egy